Nem szóltam semmit.
Nyár volt, és eleinte ártatlannak tűnt.
Mike felajánlotta, hogy elviszi fagyizni, hogy kényeztesse, mert annyira keményen dolgozott.
Hamarosan rituálévá vált.
Turmixokkal tértek vissza, suttogva és nevetgélve a konyhában, mintha a világ legkisebb cselekményét követték volna el.
Tetszett, hogy volt valami apróság, amire várhatott a hosszú tanulási napok után.
Aztán elérkezett november.
Aztán december.
Először ártatlannak tűnt.
A járdákat dér borította, a szél annyira erőssé vált, hogy csípni tudott, Mike pedig még mindig a kulcsait ragadta, és azt kérdezte: „Nem lenne kedved elmenni fagyizni?”
Azt hittem, viccel, de nem viccelt.
„Tényleg?” – kérdeztem egyszer. „Ilyen időben?”
Vivian már félúton járt az ajtó felé, és felvette a kabátját.
– Gondolom – mondta Mike mosolyogva.
Ekkor kezdtem el figyelni.
