„Mike, hová vitted?” – erősködtem.
Mike felsóhajtott. Vivianre nézett. „Sajnálom, Viv, de ezt nem tarthatjuk tovább magunkban.”
Vivianről Mike-ra pillantottam.
Vivian megrázta a fejét. „Kérlek, ne…”
Mike felém fordult. „Ez egy táncstúdió. Vivian nyár óta jár oda késő esti órákra.”
A szavak ott maradtak, nehézek és váratlanok.
„Táncolni?” – ismételtem meg.
„Miért nem mondtad el?”
Vivian nyelt egyet. – Mert akkor nemet mondtál volna.
"Kérlek, ne..."
„Mi? Miért gondolod ezt?”
– Mert nem akarod, hogy boldog legyek!
Vivian hirtelen felállt. „Valahányszor akarok valamit, azt mondod, hogy a tanulásra kell koncentrálnom, keményebben kell tanulnom, jobban kell teljesítenem... Úgy bánsz velem, mintha egy gép lennék!”
Úgy éreztem, mintha elvették volna a lélegzetemet.
„Miért gondolod ezt?”
– Csak az átlagom érdekel – folytatta Vivian. – Én csak egy menetrend vagyok számodra.
„Ez nem...”
