2. RÉSZ: Egy év, amire sosem számítottam**
Az az év olyan módon bontakozott ki, amilyet soha nem tudtam volna megjósolni. Lassan, gyengéden telt, tele egyfajta gyengédséggel, amire nem is számítottam. Walter anélkül alakította át a rutinját, hogy megkérdezték volna. Ha fáradtnak érezte magát és korán lefeküdt, otthagyott nekem egy kis harapnivalót a pulton. Esténként mellém ült, gondosan dörzsölgette a sajgó lábaimat, halkan beszélt növekvő pocakomhoz, mintha bemutatkozna valakinek, aki már hallgatózik.
„Lehet, hogy idősebb vagyok” – mormolta egy apró mosollyal –, „de nagyon szeretni foglak.”
Amikor megszületett a fiunk, Elliot, Walter remegő kézzel tartotta. Könnyek folytak le az arcán, miközben arra az apró arcra nézett.
„Köszönöm” – suttogta érzelemmel teli hangon. „Ezért az örömért.”
Nem sokkal azután, hogy Elliot megünnepelte az első születésnapját, Walter energiája elkezdett elhalványulni, nem hirtelen vagy ijesztő módon, hanem csendes, természetes ritmusban. Gyakrabban pihent. Könnyebben mosolygott. Békesség áradt belőle, mintha teljesnek érezné magát. Egy nyugodt estén lassan elaludt, maga után hagyva egy olyan csendet, amely betöltötte a házat, mintha egy végre kiengedett hosszú lélegzetvétel lett volna.
**Három héttel később**
Azt hittem, a legnehezebb az élethez való alkalmazkodás lesz nélküle.
Tévedtem.
Három héttel később, miközben a konyhában álltam és vacsorát készítettem, Elliot pedig boldogan csacsogott a járókájában, valaki kopogott az ajtón. A hang éles és türelmetlen volt, nem az a fajta kopogás, amely udvariasan várakozik.
Kinéztem az ablakon, és láttam őket ott állni.
