Láttam Megant ott ülni.
Egy pillanatra megállt a szívem, mert a látvány valószerűtlennek és váratlannak tűnt. Vele szemben egy jól öltözött fiatalember ült, könnyed mosollyal és nyugodt magabiztossággal, miközben figyelmesen hallgatta, ahogy a nő beszélt.
Aztán előrehajolt, és mondott valamit, amitől a lány úgy megnevettette, ahogy már régóta nem hallottam. Egy másodperccel később a férfi átnyúlt az asztalon, és gyengéden megfogta a kezét.
Megan nem húzódott el.
Ez az egyszerű gesztus jobban megütött, mint bármilyen fizikai ütés, mert a féltékenység, a harag és a megaláztatás egyszerre söpört végig a szívemen. Az első ösztönöm az volt, hogy egyenesen az asztalukhoz menjek, és szembesítsem őket mindkettőjükkel a kávézóban mindenki előtt, miközben minden lehetséges vádat elmondok magamnak.
De a hely zsúfolt és zajos volt, és tudtam, hogy órákon belül nyilvános jelenet fog elterjedni a környéken. Ehelyett csendben megfordultam, és rendelés nélkül kisétáltam a kávézóból.
Hazafelé menet gondolataim viharos zűrzavarban kavarogtak, mert dühös voltam Meganre, miközben egy másik hang a fejemben emlékeztetett arra, hogy nincs erkölcsi fölényem. Évekig én űztem veszélyes játékokat rejtett üzenetekkel, titkos találkozókkal és gondosan kitalált kifogásokkal.
Mindig azt hittem, senki sem tudja az igazságot a viselkedésemről. Azon az estén először jutott eszembe egy ijesztő lehetőség, mert talán Megan mindig is tudta.
Amikor hazaértem, a látvány annyira hétköznapinak tűnt, hogy egy pillanatra azon tűnődtem, vajon az egész délután csak a stressz és a képzelet szülte illúzió lehetett-e. A gyerekeink a nappaliban játszottak, míg Megan nyugodtan állt a konyhában, és vacsorát készített.
Ugyanaz a nő, akit órákkal korábban egy másik férfi kezét fogva láttam, most is úgy mozgott a konyhában, mint bármelyik másik este. Vacsora közben alig szólaltam meg, Megan pedig többször is csendes kíváncsisággal nézett rám, mintha érezné, hogy valami nincs rendben.
