– Mitől vagyok biztonságban? – gúnyolódott Erica. Felállt, és a szoba összeszűkült körülötte. Éles, nyugtalan energiával indult meg felém, amitől mindig bizsergetett a bőröm. Tekintete nyílt megvetéssel a gyomromra siklott. – Alig látszol. Biztos vagy benne, hogy ez egyáltalán igazi?
Michael teste megmerevedett.
– Erica – mormolta anyám halkan és figyelmeztetően – nem Ericát, hogy hagyja abba, hanem engem, hogy ne reagáljak.
Erica nem törődött vele. Kinyújtotta a kezét, és megbökte a hasamat az ujjával. Nem gyengéden. Nem játékosan. Olyan erősen, hogy levegőt kellett vennem.
– Úgy néz ki, mint a tészta – mondta vigyorogva. – De mindig is furcsán cipeltél súlyt.
Michael hangja hasított be a szobába. – Ne beszélj így vele! És ne érj hozzá!
Erica úgy hátrált, mint az áldozat, és remegő ajkakkal, ártatlanul tágra nyílt szemekkel azonnal a szüleink felé fordult. „Csak vicceltem. Annyira agresszív. Miért kiabál velem folyton?”
Apám felsóhajtott, mintha Michael lenne a probléma. „Ez a mi házunk. Ne emeld fel a hangod. Erica izgatott. Másképp fejezi ki.”
– Az nem izgalom volt – mondta Michael visszafogottan, de remegve. – Az kegyetlenség volt.
Anyám úgy legyintett, mintha egy legyet csapna el. „Sarah ért a vicchez. Mindig is kemény fickó volt. Ugye, drágám?”
Ránéztem. Apámra néztem. Ericára néztem, aki elfojtott egy mosolyt, mintha nyert volna valamit. És éreztem – a családunk régi, beteges szabályát: Erica bármit megtehetett, tőlem pedig elvárták, hogy udvariasan lenyeljem.
– Nem volt vicces – mondtam.
Erica a szemét forgatta. – Istenem, de érzékeny vagy. – Közelebb hajolt, hangja suttogássá halkult, ami egyáltalán nem volt személyes. – Fogadok, hogy ha igazán megpróbálnám, meg tudnám állítani.
A mondat először nem volt értelmes. Az agyam ellenállt neki. Aztán megmozdult.
