Aztán a félelmem megváltozott.
Nem volt holttest. Nem ilyesmi.
Ez egy szentély volt.
Egy régi kanapé, amelynek karjára takaró volt hajtva. Polcok tele albumokkal. Daniel feleségének bekeretezett fotói mindenhol. Gyermekrajzok. Gondosan címkézett dobozok. Egy kis teakészlet egy gyerekméretű asztalon. Egy kardigán egy székre terülve. Egy pár esőcsizma a falnál. Egy TV DVD-halmok mellett.
A szag egy csöpögő csőből jött, amely egy vödörbe csöpögött, és a fal egy részét beszínezte.
Csak ott álltam.
"Itt él anya," mondta Grace mosolyogva.
"Mit értesz ez alatt?" Gyengéden kérdeztem.
"Apa hozott minket ide, hogy vele lehessünk," magyarázta.
"Anyukát nézzük a tévében," tette hozzá Emily, miközben átölelte a plüss nyulat.
"És Apa beszél vele," mondta Grace.
Újra körbenéztem.
Ez nem bűncselekmény volt.
Gyász volt – bezárva.
