Ezután mellettem maradt, nem ideiglenes mentésként, hanem családként, akit megtaláltak. Minden éjjel az ágyam mellett aludt. Követett szobáról szobára, olyan könnyed odaadással, mint aki már régen engem választott.
És minden alkalommal, amikor megérintettem azt a régi nyakláncot, pontosan eszembe jutott, ki írta rá ezeket a szavakat, és mikor.
Az apám.
Az az év, amikor adott nekem egy kutyát, amit szerethetek.
Az év, amikor minden összeomlott.
És végül ennek a kis fémlemeznek több volt mint egy neve.
Ő hordozta azt az életem darabját, ami végre visszatalált hozzám.
De itt a valódi kérdés: amikor egy sérült kutya visszavisz egy gyerekkori veszteséghez, amiből sosem gyógyultál meg igazán, mit kezdesz az igazsággal? Hagyod, hogy az árulás fájdalma megkeményítse a szíved, vagy kapaszkodsz abba a szerelembe, ami végre megtalálta az utat hozzád?
