A következő éjszakákon a jelek megszűntek.
„Ez a jelzés komoly. Életeket menthet. Ne használjátok hiába.”
Először megkönnyebbültem, de hétfőn, lefekvés előtt újra láttam a villanyt villogni az ablakból. Ezúttal nem segélyhívás volt.
Fogtam egy jegyzettömböt és egy tollat, az agyam automatikusan lefordította a ritmust.
SZÜKSÉGÜNK VAN A SEGÍTSÉGEDRE. GYERE BE A HÁZBA.
Az üzenet többször megismétlődött, majd a lámpa kialudt.
Rossz érzés telepedett a gyomromra. Vietnámban ez az érzés már többször is megmentette az életemet.
Fogtam a sétabotomat, és elindultam a hűvös éjszakai levegőn.
Az üzenetet többször megismételték.
Azt terveztem, hogy kitalálok valami kifogást, hogy ilyen késő este zavarjam a családot, de amikor a csizmám a gyepet érte, tudtam, hogy valami nincs rendben.
A bejárati ajtajuk nyitva volt, és nem volt bezárva. Odamentem, és ekkor egy hangos zajt hallottam a házból, egy tompa, nehéz, üreges hangot. Aztán elkezdődött a sikoly.
Beléptem a házba, majd a nappali felé vettem az irányt.
Egy dohányzóasztal feküdt az oldalán, a fiókja felborult.
Tudtam, hogy valami nincs rendben.
