Így hát mindenemet a nevelésének szenteltem. Jobban szerettem őt, mint magát az életet.
A vasárnapi sétáink hagyománnyá váltak. Mindketten a lakásunk közelében lévő parkban sétáltunk.
Stefan szerette a kacsákat számolni a tóparton. Én pedig szerettem nézni, ahogy barna fürtjei ugrálnak a napfényben.
Az a vasárnap eleinte átlagosnak tűnt.
Stefan néhány héttel korábban töltötte be az ötöt. Abban a korban volt, amikor a fantáziája elszabadul.
Minden erőmet beleadtam a nevelésébe.
Mesélt nekem az ágya alatt élő szörnyekről és az űrhajósokról, akik álmaiban meglátogatták.
Épp a hinták mellett sétáltunk el, amikor hirtelen megállt.
– Anya – mondta halkan.
„Mi az, drágám?”
A játszótér túloldalára nézett. „A pocakodban volt velem.”
A hangjában csengő bizonyosság megütött.
„Velem volt a méhedben.”
„Mit mondtál?”
Rámutatott.
