Rowan Hale alig vett észre belőle valamit. A távoli madárcsicsergés, a kavicsos ösvényen elhaladó kocogók egyenletes ritmusa, sőt, még anyja szelíd hangja is mellette mintha valami távoli és tompa hanggá halványult volna, mintha a víz alatt állna, és a felette lévő világ hirtelen elcsendesedett volna.
Mert Rowan csak a padot látta.
Egy régi fapad a Riverton Park szélén, melynek festéke lepattogzott és kopott az évekig tartó esőtől és téli fagytól. És azon a padon egy nő ült, akire nem számított, hogy viszontlátja.
Klára.
Az egykori felesége. Az a nő, akivel valaha egy szűkös lakást osztottak meg egy daytoni pékség felett, több álommal, mint pénzzel és több veszekedéssel, mint amit bármelyikük is fel tudott volna oldani.
Rowan egy hosszú pillanatig nem mozdult.
Az anyja, Helen Hale, észrevette, hogy a teste megmerevedett, és ösztönösen a karja után nyúlt.
– Rowan? – kérdezte halkan. – Mi az?
