Zainab elmenekült. Nem használta a botját; ösztöneire és kínjára hagyatkozva futott, lábai puszta kétségbeesésből találták meg a kunyhóhoz visszavezető utat. Órákig ült a sötétben, a hideg föld a csontjaiba ivódott.
Amikor Yusha visszatért, a levegő másnak érződött. A fafüst illata most égető megtévesztésként hatott.
– Zainab? – kérdezte, érezve a változást. Letett egy kis csomagot az asztalra – talán kenyeret, vagy egy darab sajtot. – Mi történt?
– Mindig koldus voltál, Jusa? – kérdezte. Hangja üres volt, mint a szélben ropogtató nádszál.
Hosszú és nehéz csend következett, tele kimondatlan dolgokkal.
– Már mondtam egyszer – mondta, hangjából eltűnt a költői melegség. – Nem mindig.
„A húgom talált rám ma. Azt mondta, hazudsz. Azt mondta, bujkálsz. Hogy engem – a sötétségemet – használsz fel arra, hogy az árnyékban maradj. Mondd el az igazat. Ki vagy? És miért vagy ebben a kunyhóban egy nővel, akiért fizettek neked, hogy elvigyél?”
Hallotta, hogy mozog. Nem el tőle, hanem felé. A férfi letérdelt a lábához, térdei tompa puffanással csapódtak a döngölt földhöz. Megfogta a kezét. Remegtek.
– Orvos voltam – suttogta.
Zainab hátrált, de kitartott.
„Évekkel ezelőtt járvány tört ki a városban. Láz. Fiatal voltam és arrogáns. Azt hittem, mindenkit meg tudok gyógyítani. Addig dolgoztam, amíg el nem ájultam. Hibáztam, Zainab. Számítási hiba csúszott be egy tinktúrába. Nem egy idegent öltem meg. A tartományi kormányzó lányát öltem meg. Egy lányt, aki nem idősebb nálad.”
Zainab érezte, ahogy a levegő kiáramlik a szobából.
