Megpróbálta folytatni, de elcsuklott a hangja.
– Azt hiszem, még soha senki nem nézett rám így.
Aztán jöttek a zokogás, hirtelen és élesen, mintha váratlanul érte volna. Lihegve kapkodott levegő után, és hallottam, ahogy próbálja elfojtani, csökkenteni a zokogás intenzívségét.
– Anya – mondtam halkan –, elkísérhetlek?
Aztán jöttek a zokogás...
Csend lett. Aztán egy újabb megtört hang, nem egészen egy szó.
– Nem – mondta végül. – Nem, én csak… csak tudatni akartam veled, hogy láttam őt. Ennyi az egész.
Letette, mielőtt bármi mást mondhattam volna.
Csend lett.
Másnap reggel találtam egy borítékot a lábtörlő alatt.
Benne egy hangszerboltból vásárolt ajándékkártya volt, mögötte pedig egy apró, összehajtott cetli, anyám szép, ferde kézírásával írva.
„Aaronért. Hadd játsszon, mert akar.”
Sokáig álltam az ajtóban, a cetlit a tenyeremben tartottam, a folyosóról érkező fény a padlót fürdette.
Évek óta először nem éreztem úgy, hogy valami eltört. Ez még nem volt a vég.
De talán valami jobb volt. Talán valami újnak a kezdete.
Évek óta először nem éreztem úgy, hogy valami eltört volna.
