Olyan gyorsan ültem le, hogy majdnem lemaradtam a székről.
„Hogy érted ezt?”
– Nem mondta meg az anyád?
– Nem – mondtam gyorsan. – Soha nem beszéltünk a házról.
„Édesanyád a halála előtt átruházta az ingatlant. A te neveden van, a nővéreid vagyonkezelésében. Ő készült erre.”
Ott helyben sírni kezdtem a konyhaasztalnál.
Anya tudta, hogy visszajöhet.
Még a halála közben is védelmezett minket.
Az ügyvéd folytatta a magyarázatot. Apámnak semmilyen jogi igénye nem volt a házra. Egyáltalán nem. És a bíróságon csak ártana neki azzal, hogy a felügyeleti joggal kényszerítene ki minket, különösen tekintve, hogy elhagyott minket, és évekig alig nyújtott tartást tőlünk.
Ennek elégnek kellett volna lennie. Mondhattam volna neki, hogy ne is fáradjon a visszajövetellel.
De azt akartam, hogy besétáljon abba a szobába, és megismételje. Tanúkat akartam. Azt akartam, hogy megértse, már nem vagyunk félős gyerekek.
Így hát elkezdtem tervezni.
Az ügyvéd beleegyezett, hogy eljön. A nagynéném – aki mindenben segített nekünk, miután anya megbetegedett – is beleegyezett.
