***
Most letérdeltem a sírjuknál, és gyengéden a fényképük alatti fűbe csúsztattam a liliomokat.
– Sziasztok, kicsim! – mormoltam. Ujjaim végigsimítottak a hideg követ. – Meghoztam a virágokat, amiket szerettek.
Halkabban csengett a hangom, mint amire számítottam.
– Tudom, hogy már egy ideje nem voltunk ott – folytattam. – Próbálok odafigyelni a látogatásokra.
A szél belekapott a hajamba. Aztán újra hallottam a kisfiút.
„Anya! Azok a lányok az én osztályomba járnak.”
Lassan megfordultam. Ez már nem volt véletlen.
„Sziasztok, babák.”
A kisfiú hat- vagy hétéves lehetett. Pár lépésnyire állt tőlem, fogta anyja kezét, és egyenesen a sírkövön lévő fényképre mutatott.
Az anyja gyorsan leengedte a karját. „Eli, drágám, ne mutogass!”
Bocsánatkérő mosollyal nézett rám.
– Sajnálom – mondta halkan. – Biztosan téved.
De a szívem már kalapálni kezdett.
