"Apa... Nem kellett volna ezt tenned," mondtam elfojtott hangon.
"Igen," válaszolta lassan. Biztosan tudtam, hogy nem éltem hiába.
Kinyújtotta a kezem, és megfogta a kezemet. Kezei hideg voltak, de a tekintete meleg volt. Abban a pillanatban megértettem, hogy ez nem csupán az adósságokról szóló lecke, hanem a szeretetről, a családról és arról, hogy mi marad majd hátra.
Néhány nappal később apa békésen meghalt álmában. Aznap reggel üresnek tűnt a ház, de a levegőt olyan nyugalom töltötte be, amit még soha nem éreztem.
Újra kinyitottam a levelet, és észrevettem valamit a hátulján, egy görbe sarokot. Alatta egy közjegyzői okirat volt: a földet, a házat és a megtakarításait az én nevemre ruházták át. Éreztem, hogy a térdeim meglágyulnak. Nem a dolgok értéke miatt, hanem a bizalma miatt.
