Felvettem, és odaálltam a nagynéném előszobai tükre elé.
Nem volt dizájnerruha – közel sem. De minden olyan színből készült, amit apám valaha viselt. Tökéletesen állt rajtam, és egy pillanatra úgy éreztem, mintha mellettem állna.
A nagynéném megjelent az ajtóban és megállt.
– Nicole… a bátyám imádta volna ezt – mondta halkan. – Teljesen megőrült volna tőle… a legjobb értelemben. Gyönyörű.
Két kézzel simítottam végig a ruha elejét.
Amióta a kórház hívott, most először nem éreztem magam üresnek.
Úgy éreztem, mintha apa még mindig velem lenne – ugyanúgy beleszőve az életembe, ahogy mindig is, minden hétköznapi pillanatába beleszőve.
Végre elérkezett a szalagavató estéje.
A helyszín halvány fényektől és hangos zenétől ragyogott. Mindenki pezsegve telt meg egy hónapok óta tervezett este energiájával.
A suttogás már tíz lépést sem tettem meg.
Egy lány a bejárat közelében hangosan felkiáltott: „Ez a ruha a mi gondnokunk rongyaiból készült?!”
Egy fiú nevetett mellette. „Ezt akkor veszed fel, ha nem engedhetsz meg magadnak egy igazi ruhát?”
A nevetés kibontakozott. A diákok elhúzódtak tőlem, és azt a kis, kegyetlen űrt hozták létre, amit a tömegek téptek valaki köré, akit úgy döntöttek, hogy kigúnyolnak.
Égett az arcom.
