Ugyanaz az ing, amit a fiam viselt, amikor kórházba ment.
Tágra nyílt barna szemekkel nézett fel rám.
Ugyanazok a szeplők. Ugyanaz a gödröcske a jobb arcomon. Ugyanaz a tincs, ami sosem maradt meg rajta, hiába használtam el annyi vizet.
– Anya? – suttogta. – Hazajöttem.
„Ki… ki maga?” – nyögtem ki.
A szívem egyszerűen… megállt.
Megragadtam az ajtófélfát.
„Ki… ki maga?” – nyögtem ki.
Úgy ráncolta a homlokát, mintha valami rossz viccet meséltem volna.
– Én vagyok az – mondta. – Anya, miért sírsz?
Amikor meghallottam, hogy anyának hív, úgy belém csapódott egy ütés.
„Én… a fiam… a fiam meghalt” – mondtam. A hangom úgy hangzott, mintha valaki másé lenne.
– De hiszen itt vagyok – suttogta. – Miért mondod ezt?
Remegett az ajka.
