Elállt a lélegzetem.
Aztán Kayla megszólalt.
„Nem tudja, ugye?” – kérdezte a lány.
Nate lehalkította a hangját, gyengéden és megnyugtatóan, ahogyan hozzám szokott szólni, amikor ideges voltam. „Nyugi. Azt hiszi, sétálni megyek. Fogalma sincs.”
Nevetés hallatszott az első sorból.
Az anyám.
Ragyogó. Ismerős. Kegyetlen.
– Túl ostoba ahhoz, hogy észrevegye – mondta.
Mélyebbre néztem.
A szüleim is ott voltak. Apám a folyosó közelében állt, és a nyakkendőjét igazgatta. Anyám úgy tartotta a telefonját, mintha egy különleges családi emléket rögzítene.
Mind a négyen.
A férjem. A nővérem. Az anyám. Az apám.
Együtt egy kápolnában.
A látásom annyira beszűkült, hogy a szoba mintha megdőlt volna. Hallottam, hogy Nate mond valamit arról, hogy „ha visszaérünk”, meg hogy „vagyontárgyak költöztetése”. Hallottam, hogy Kayla jobb életet ígér neki, mint az „unalmas” élet, amit velem élt. Minden egyes szó olyan volt, mintha még mélyebbre döfték volna.
Nem flört volt. Nem hiba volt. Nem egy gyenge pillanat.
Ez egy terv volt.
