Ugyanabban a pillanatban és ugyanúgy mosolyogtak.
Szédültem. De erőt vettem magamon, és gyorsan átvágtam a játszótéren az irányukba.
Egy nő állt a hinta közelében, és a fiúkat figyelte. Úgy negyven év körülinek tűnt, fáradt szemekkel és visszafogott testtartással.
– Elnézést, asszonyom, biztosan félreértés történt – kezdtem nyugodtnak tűnve. – Elnézést kérek, de a gyerekeink hihetetlenül hasonlítanak egymásra…
A nő felém fordult.
Szédültem.
Ismertem őt, de nem tudtam hova tenni.
– Észrevettem – mondta, és elnézett.
Már hallottam a hangját korábban. Felgyorsult a pulzusom.
Egyre figyelmesebben néztem az arcát.
A nővér. Az, aki a tollat fogta a kezemben, miközben papírokat írtam alá abban a kórházi szobában.
Alaposabban tanulmányoztam az arcát.
- Találkoztunk már? - kérdeztem lassan.
– Nem hiszem – mondta, de elkapta a tekintetét.
Megemlítettem a kórház nevét, ahol szültem, és elmondtam neki, hogy ápolónőként emlékszem rá.
– Igen, ott dolgoztam – ismerte be óvatosan.
