Nem egy csont hangja volt. Egy becsapódás hangja – mély és tompa.
Keményen a padlóra zuhantam. A fejem lepattant a csempéről.
Egy pillanatig csak a sokk volt az érzés. Aztán jött a fájdalom. Nem a hátamban. A méhemben.
Olyan érzés volt, mintha valami elszakadt volna.
„Ááá!” – sikítottam, és összegömbölyödtem.
„Kelj fel!” – kiáltotta Sylvia, fölém állva. „Ne színlelj! Még a fejed sem ütötted be!”
Aztán éreztem.
Forróság. Nedvesség. Áztatja az alsóneműmet. Lefelé folyik a combom.
Lenéztem.
Sylvia makulátlan fehér konyhacsempéi mellett egy élénkvörös tócsa tágult gyorsan.
„A baba…” – suttogtam. A rémület teljes volt. Teljesen megfulladtam tőle.
David berohant a konyhába, Mark pedig követte.
– Mi történt? – kérdezte Dávid bosszúsan. – Egy csattanást hallottam.
– Megcsúszott – hazudta Sylvia azonnal. – Milyen ügyetlen! Nézd csak ezt a rendetlenséget! Vérzik a fugám!
Dávid a vérre nézett. Nem térdelt le. Nem kiáltott segítségért.
Összeráncolta a homlokát.
