Emlékből mondtam fel. Nem egy floridai körzetszám volt, hanem egy washingtoni körzetszám. Egy speciális előtag, amit csak magas rangú kormánytisztviselők használnak.
David szünetet tartott, miközben gépelte. „202? Ez DC.”
„Csak tárcsázz, David.”
Megnyomta a hívás gombot. Kihangosította, és gúnyosan felé nyújtotta.
A telefon egyszer csengett. Kétszer is.
4. fejezet: „Íme a Legfelsőbb Bíróság elnöke”
A telefon nem az üzenetrögzítőre kapcsolt. Nem szólt hozzám semmilyen titkárnő.
Kattanva kinyílt.
– Mutasd be, ki vagy! – dörögte egy erőteljes, tekintélyt parancsoló hang.
Nem egy könnyed üdvözlés volt. Ez egy parancs. A hang mély, rekedtes volt, és abszolút, megkérdőjelezhetetlen tekintély súlyát hordozta magában.
David pislogott. – Ööö… halló? Mr. Thorne vagyok?
– Azt mondtam, azonosítsd magad – ismételte meg a hang, ezúttal hidegebben. – Korlátozott szövetségi vonalat tárcsázott. Ki ez?
David arroganciája kissé alábbhagyott. „Ő David Miller. Anna férje vagyok. Nézd, a lányod nagy jelenetet rendez itt, és…”
– Anna? – A hang azonnal megváltozott. A hivatalos hangnem megtört, felfedve a rémült apa arcát. – Hol van a lányom? Add hozzá a telefont.
– Itt van – mondta David a szemét forgatva. – A földön sír, mert megcsúszott.
Az arcomhoz tolta a telefont.
