23:47-kor értem haza, sokkal később, mint ígértem. Még mindig ugyanaz a gyűrött, leggings ing volt rajtam, amit aznap reggel vettem fel, és egy másik nő illata volt körülöttem, mint egy vallomás, amit túl kimerült voltam ahhoz, hogy hangosan kimondjam. Legalábbis ezt a történetet terveztem elmesélni, ha Emily megkérdezné. Kimerültség. Lemerült telefonom. Túl sok megbeszélés. Dugó. A szokásos kifogások, hétköznapinak álcázva.
A ház csendes volt, eltekintve a fogasok halk sercegésétől és a szárítógép egyenletes zümmögésétől a folyosón. Emily az ágyunkon ült, és lassú, óvatos mozdulatokkal hajtogatta a ruhákat – zoknikat párosított, törölközőket rakott egymásra, pólókat simított, mintha rendet akarna tenni egy olyan világban, amelyet már elkezdtem felbomlani. Felnézett, amikor beléptem, apró mosolyt küldött felém, és azt mondta: „Hosszú nap volt?”
– Brutális – feleltem, és meglazítottam a nyakkendőmet. – Teljesen letöröltem.
Bólintott, mintha hinne nekem. Ez valahogy csak rontott a helyzeten.
Három hónapig jártam Vanessával, egy másik cég marketingtanácsadójával. Ebédekkel kezdődött, aztán italokkal, majd hotelszobákkal, amiket egy céges kártyával fizettem ki, és imádkoztam, hogy senki ne vizsgáljon meg túl alaposan. Minden este azt mondtam magamnak, hogy véget vetek ennek. Minden este hazafelé vezettem, gyakorolva az őszinteséget, és minden este a gyávaságot választottam helyette. Emily soha nem kiabált, soha nem vádolt, soha nem nézte meg a telefonomat előttem. A bizalma lett az a pajzs, ami mögé bújtam.
A komódhoz sétáltam, és próbáltam nyugodtnak tűnni. „Nem kellett volna várnod.”
– Nem vártam – mondta. – Csak bepótolni a lemaradásomat.
