További információ a következő oldalon
Hirdetés
Ahogy beléptek, és otthagyták a megtört öregembert a kertben, a nap lenyugodni kezdett. Mindenki más számára ez egy megszokott fényváltozás volt. De Zainab számára az arcán simogató hűvös szellő, a nyíló ligetszépe illata és a kezében tartó stabil, szilárd súly jelentette.
Nem látta a fényt, de életében először nem volt sötétben.
A folyóparton álló kőház menedékké vált, egy hellyé, ahol a levegő levendulaillatú, a hegyi patak halk zümmögése pedig állandó, ritmikus lüktetést biztosított. De Yusha számára a béke egy törékeny üvegszobor volt. Tudta, hogy az ő nagyságrendű titkai – egy halott orvos feltámasztása falusi gyógyítóként – nem maradnak örökre eltemetve.
A változás egy olyan éjszakán kezdődött, amikor a szél szokatlan, őrült erőszakkal tépte a spalettákat. Zainab a kandalló mellett ült, érzékeny fülei egy olyan hangot fogtak fel, ami nem a viharhoz tartozott: a vasbeton kerekek ritmikus zörgését és a lovak nehéz, erőltetett légzését, amelyeket túlhajtanak a határaikon.
– Valaki jön – mondta, hangja áthatolt a tűz ropogásán. Felállt, keze ösztönösen a kis ezüstkés markolatára bukkant, amit a fűszernövények vágására tartott – és az árnyakra, amelyeket még mindig az életük peremén érzett megbújva.
Egy mennydörgő kopogás rázta meg a nehéz tölgyfaajtót.
Jusa a bejárathoz lépett, arca megkeményedett, és egykori orvosának maszkját öltötte magára. Kinyitotta az ajtót, és egy jeges esőben úszó férfit talált, aki királyi hírvivők sáros egyenruháját viselte. Mögötte egy fekete hintó állt remegve, lámpái úgy pislákoltak, mint a haldokló csillagok.
– Azt az embert keresem, aki megjavítja, amit mások kidobnak – lihegte a hírvivő, tekintete a meleg házikó belsejére siklott. – Azt mondják a városban, hogy egy szellem él itt. Egy szellem, isteni kezekkel.
Jusa vére megfagyott. „Koldust keresel. Én egy egyszerű ember vagyok.”
