– Egy egyszerű ember nem végez koponyasortást egy favágó fián, hogy megmentse az életét – vágott vissza a hírvivő, előrelépve. – A gazdám a hintóban van. Haldoklik. Ha a küszöbödön leheli ki lelkét, ez a ház még hajnalhasadás előtt hamuvá válik.
Zainab odalépett Yusha oldalához, kezét a férfi karjára tette. Érezte pulzusának heves lüktetését. „Ki az úr?” – kérdezte nyugodt, hideg hangon.
– A kormányzó fia – suttogta a hírvivő. – Annak a lánynak a testvére, aki a Nagy Tűzvészben meghalt.
Az irónia a fizikai súlyban rejlett. Ugyanaz a család, amelyik porig kergette Jusát, amelyik parázslá égette az életét, most egy hintóban kuporgott az ajtaja előtt, és örökösük életéért könyörgött.
– Ne tedd! – suttogta Zainab, miközben a hírvivő visszavonult a betegért. – Felismernek. Abban a pillanatban, hogy stabilizálódik az állapota, a bitófára visznek.
– Ha nem teszem – felelte Yusha rekedtes hangon –, akkor mindkettőnket megölnek. És mi több, Zainab… Én orvos vagyok. Nem hagyhatom, hogy valaki elvérezzen az esőben, miközben a tű a kezemben van.
Bevitték a fiatalembert – egy alig tizenkilenc éves ifjút, arca hamuszürke volt, combjában egy vadászbalesetből származó, éles repeszek gennyedtek. Üszökösség szaga töltötte be a tiszta, gyógynövényillatú szobát, a haldokló világ undorító betolakodása.
Yusha lázas transzban dolgozott. Nem egy falusi gyógyító nyers eszközeit használta. Benyúlt egy rejtett rekeszbe a padlódeszkák alatt, és előhúzott egy bársonytekercset ezüsteszközökkel – szikékkel, amelyek halálos csillogással verték vissza a tűz fényét.
Zainab az árnyékaként viselkedett. Nem kellett látnia a vért ahhoz, hogy tudja, hová fogja a tálat; a folyadék csöpögésének hangját és a fertőzés hevét követte. Néma, kísérteties pontossággal mozgott, selyemszálakat és forrásban lévő vizet nyújtott át neki, mielőtt még kérte volna.
– Tartsd közelebb a lámpát! – parancsolta Yusha, majd bűntudattal kijavította magát. – Zainab, nehezedj a súlyoddal a nyomáspontjára. Itt.
A fiú ágyékához vezette a kezét, ahol a combartéria úgy lüktetett, mint egy csapdába esett madár. Ahogy a lány lenyomta, a fiú szemei rebbenve tágra nyíltak. Felnézett, de nem az orvosra, hanem Zainabra.
– Egy angyal – krákogta a fiú, hangja rekedt volt a delíriumtól. – Én… a kertben vagyok?
– A sors kezében vagy – felelte Zainab halkan.
