A padlással kezdtük. Porszemcsék lógtak a ferde fényben. A dobozok ott fakult filctollal voltak feliratozva: "Kim első születésnapja", "1985-ös karácsonyi díszek", "Anya receptjei és ruhái."
"Akár véget vethetünk neki."
Találtam egy törött teakészletet, amit húsz éve nem láttam. Nagymama megérintette a csészealjakhalmot, és mosolygott.
"Nem engednéd, hogy bárki más hozzáérjen. Még én sem. »
Nevettem, de a nevetés elakadt a torkomban.
Csendben dolgoztunk, válogattuk és egymásra raktuk.
Egy idő után a nagymama megnyugodott, és átkutatott egy régi kalapdobozban. Hirtelen előhúzott egy kis újságot, amely sérült bőrből készült, és az arcának minden színe elhalványult.
Hirtelen elővett egy kis újságot, amely sérült bőrből készült.
Aztán, megdöbbenésemre, elmosolyodott. Nem az a meleg mosoly volt, amit a szomszédainak adott, hanem egy éles és tudatos pillantás.
Még sosem láttam őt.
Nagymama becsukta az újságot, és a kezemben szorította. "Töröld a költöztetőket".
"Nagymama, mi az —?"
Megérintette a takarót. Rajta, fakó tintával írva: "Melinda tulajdona".
Alatta egy cetli olvas: "Evelynért, egy hálával, amit sosem fogsz megtudni."
"Töröld a költöztetőket."
