„2. rész
Nem azért szálltam fel az Escalade-re, mert megbíztam benne.
Azért kerültem be, mert tudta az anyám nevét.
A fénykép, amit az utcai lámpa alatt adott át nekem, egy vörösesbarna hajú nőt ábrázolt, az arcom pedig egy mogyorózöld szemű kisgyereket tartott a karjaimban. A mosolya kissé balra dőlt, ahogy az enyém is. Richard azt mondta, Catherine Whitfordnak hívták. Kétéves koromban autóbalesetben halt meg. Ő az anyósülésen ült, annyira összetört, hogy hónapokat töltött kórházban. Ez idő alatt a szociális szolgálatok sürgősségi nevelőszülőkhöz adtak. Amikor felépült, és megpróbált hazavinni, a bíróság közölte vele, hogy önként lemondott a szülői jogairól.
„Soha nem írtam alá semmit” – mondta.
Az ügyvédje, Margaret Hale, kinyitotta a dossziéját, és megmutatta nekem a régi bírósági iratok másolatait. Létezett egy nyomtatvány Richard nevével. Egy bíró elfogadta. Az örökbefogadásomat véglegesítették. A dossziét lezárták. Mire Richard megtámadta, eltűntem a Talbot családban egy új név alatt.
Vártam azt a részt, ahol a történet… már nem volt értelmes.
Soha nem is volt.
A Broad Street melletti Hiltonban Margaret mindent elmondott, amit már lelepleztek. Richard éveket töltött azzal, hogy nyomozókat fogadott fel, újranyitotta a nyomokat, összehasonlította a lezárt feljegyzéseket, és harcolt mindenféle foszlányért, amit a rendszer ad neki. Csak nemrég talált rám, és hetek óta figyelték a Talbot-házat, próbálták megerősíteni a személyazonosságomat anélkül, hogy megijesztenének. A születésnapi buli adta nekik az első biztonságos esélyt a közeledésre.
Aztán megmutattam Margaretnek az állami borítékot, amit Gerald szemetéből mentettem ki.
Egyszer elolvasta, és az egész arckifejezése megváltozott.
„Ez egy örökbefogadási támogatás összefoglalója” – mondta. „Az állam Gerald és Donna Talbotnak körülbelül nyolcszáztíz dollárt fizetett havonta a gondozásodért tizennyolc éven keresztül.” Meredten bámultam rá.
