1. RÉSZ
"Ha a férjed valaha ad neked nyakláncot, tedd vízbe, mielőtt felvennéd."
A nő ezt mondta nekem egy zsúfolt kisbuszon, mintha évek óta ismerne engem. Majdnem nevettem – de valami a szemében megállított.
A nevem Daniela Vargas. Harmincöt éves vagyok, és egy észak-mexikóvárosi építőipari cégnél dolgozom könyvelő asszisztensként.
Az életem rutin volt. Csend. Kimerítő.
Késő éjszakák az irodában, zsúfolt buszjáratok haza, és egy kis bérelt lakás egy olyan környéken, ahol mindenki többet tudott, mint kellett volna.
Kívülről nézve a házasságom Mauricióval normálisnak tűnt.
Nyolc éve vagyunk együtt. Nincsenek gyerekei. Közös számlák. Közös tér.
De apránként abbahagytuk a megosztást.
Először jöttek a késő esti estek.
Aztán a folyosón felvett telefonhívások.
Aztán a telefonja mindig lefelé fordul.
Hosszú zuhanyok azonnal hazaért.
Semmi sem volt bizonyíték.
