Alig két héttel később elkezdődött a kritika.
„Anya, levághatnád gyakrabban a körmeidet? Öregnek nézel ki tőlük.”
„Anya, talán újra le kellene zuhanyoznod. Néha furcsa szag van.”
„Anya, ezek a ruhák már nem állnak jól. Rendesen nézel ki.”
Megpróbáltam alkalmazkodni.
Új ruhákat vettem. Elkezdtem naponta kétszer zuhanyozni. Még az evést is kerültem a közelében, miután egyszer panaszkodott, hogy zavarja a rágásom hangja.
De minél jobban próbáltam kielégíteni, annál rosszabb lett a helyzet.
Egyik délután, miközben kint metszettem a férjem által évekkel korábban ültetett rózsákat, meghallottam, hogy Rachel telefonon beszél a nővérével, Monicával.
– Nem bírom elviselni, hogy együtt éljek vele – mondta Rachel. – Undorító, Monica. Ahogy eszik, köhög, jár… minden, ami az idős emberekkel kapcsolatos, rosszul van tőle. De szükségem van egy helyre, ahol lakhatok, amíg találok munkát, szóval egyelőre csak ezzel küzdök.
Kicsúszott a kezemből a metszőolló.
Ott álltam dermedten.
A saját lányom úgy beszélt rólam, mintha valami undorító dolog lennék.
Azon az estén higgadtan szembesítettem vele.
